Szerelem

A szerelem vagy elnémít, vagy megindít. Utóbbit általában akkor teszi, ha fáj. Akkor jönnek az érfelvágós versek, kesergős írások, szomorú idézetek, titkos "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"-blogok. Akkor valahogy jönnek a szavak maguktól, mintha csillapíthatnák a fájdalmat (és tényleg.).

Aztán ott a másik eset, hogy minden rendben, minden rózsaszín. Befelé figyelsz, és a szavak mintha köddé válnának, csak úgy elszállnak, pedig úgy lefesteném, hogy mit is érzek... de egyszerűen nem megy, mert szebb az egyszerűen kimondott vagy leírt szavaknál.
És villog a kis vonal a sor végén, mintha sürgetne, hogy írjak már. Én meg keresgélem a szavakat és nincsenek sehol, mert igen, szerelmesebb vagyok annál, minthogy azt le tudjam írni.

más szájából vett szavakkal élek,
ami bennem van nem tűnik elégnek
arra, hogy lefessem ami itt lüktet
ami itt belül simogat, éget...