Úton hazafelé

Olyan zene szól, mintha életem háttérzenéje lenne. Úgy is érzem magam, mintha egy napsütötte kis macskaköves utcán bicikliznék lefelé, egy olyan helyen ahol a kisbolt csak egy köpésre van, mindenki rád mosolyog, ha meglátnak az utcán, az ablakokban virágcserepek és érezni a tenger sós illatát (bár nekem ez csak jól hangzik, voltam már a tengernél, de soha nem éreztem, hogy sós illata lenne).

Félünk sok mindentől. Milyen érzés lesz újra látni valakit, akit már nagyon rég nem láttunk. Milyen lesz ismeretlen emberekre mosolyogni azért, mert azt úgy illik. (Végül is rájöttem, hogy nem olyan nehéz önzetlenül mosolyt adni, mert az ember néha vissza is kapja és annál nincs jobb érzés.) Félünk attól, hogy milyen lesz belevágni valami teljesen újba. Felelősséget vállalni valamiért, valami fontos dologért.

Félünk belenézni a tükörbe és megkérdezni önmagunktól, hogy tényleg minden rendben van? És még sok minden mást. Hogy jól döntöttünk-e, nem bántottunk-e meg másokat. Hogy miért vártunk ennyi ideig...

Mostanában olyan dolgokat érzek, amilyeneket még soha, tele vagyok, tetőtől-talpig érzésekkel és ez jó.

Talán ez az a fajta boldogság, amikor az ember nem fél attól, hogy mikor üt be a krach.