5 things

1. Utálom felhúzni a friss lepedőt. Nem olyan egyszerű ám, 4 kéz kéne hozzá, ami legalább 2 méter hosszú és rendesen ki tudja feszíteni az anyagot. Meg betömködni úgy, hogy a végére szép sima legyen. Ma megpróbáltam a könnyebb utat választani, és szóltam, hogy 'Aaaanyaaaa! Aaaanyaaa!' ... Aztán rájöttem, hogy közeledvén a második X-hez, ideje nagylánynak lenni, mert Anya nem lesz mindig ott, hogy betűrje a lepedőt. Nem akarok idegesen állni a kolesz szoba közepén, csak mert utálom felhúzni a lepedőt. Úgyhogy megküzdöttem vele, és lám! sikerült. :)
2. 1992. június 1-jén születtem. Augusztus közepére voltam kiírva, úgyhogy 2 és fél hónappal előbb jöttem, mint kellett volna. Apa mondta, hogy elfértem a tenyerében... és úgy néztem ki, mint E.T. :D A dokik mondták Anyának, hogy nem biztos, hogy megmaradok. De ő tudta, hogy nem lesz baj. Igaza is volt. Nekem soha nem volt kérdés, hogy élni akarok-e, amikor a gödör legmélyén csücsültem, még akkor is lobogott bennem a láng mélyen. Mert ha a születésemet túléltem, nehogy már az élet győzzön le engem!
3. Az ingeknél és a melltartóknál nincs idegesítőbb dolog a világon. Az inget teregetni is utálom, behajtogatni meg végképp! Gombolgatni, kisimítani, figyelni, hogy ne gyűrődjön meg a gallér... Ááá, halálom. Még jó, hogy Subb nem az az inges típus. Na, a melltartók meg... szépek és szükség is van rájuk, de komolyan mondom, nem lennék boldogtalan, ha bejönne a divatba, hogy nem kell melltartót hordani :D Ketrecbe zárni szegényeket... Nyáron még rosszabb, beleizzadsz, kényelmetlen, vleee. Szabadságot a ciciknek!
4. Nem félek se a pókoktól, se a békáktól, hangyáktól, gyíkoktól, kígyóktól, méhecskéktől, de a százlábúaktól IGEN. Íííírtózom tőlük. Az a sok-sok lábas, hosszú csápos rondaság ami időnként megjelenik a szobám falán... fhujj kiráz a hideg ha rágondolok. Ha egyszer egy olyan rám mászna, megőrülnék. A sok-sok lábával fürgén szalad és sose tudni mikor ugrik rád és harapja le a fejed... Anya szerinte meg szépek. Na persze. Ble.
5. Időnként kiválasztok pillanatokat és szándékosan elraktározom mélyre, hogy emlékezzek rájuk. Mint egy fényképet. De ez bennem van, boldogsággal és érzelmekkel átitatva. Nem tűnik el, ha megnyomok egy delete gombot, nem veszítem el, nem ég el ha tűzbe ejtem. Itt él bennem. Például a tündérsziget Norvégiában, ahogy megvilágítja a délutáni napsütés, vagy a naplemente és a hagymás-tejfölös csipsz íze pár éve, Pestről hazafele a buszon...emlékszem arra a boldogságra. Nem tudom. Itt él bennem és semmi nem tudja kitörölni. Szeretlek, élet.  

 

 Egy kis zene...